Ma egy számomra fontos témáról lesz szó. Valószínűleg kevesen tudjátok, de 13 éves vagyok és ez jelenleg az a kor a bloggervilágban, amit sokan példának hoznak fel, a rossz dolgokkal kapcsolatban, melyeknek okozói mi vagyunk, pontosabban a korosztályunk.
Nagyjából 4-5 éve vagyok részese ennek a világnak, de most elegem lett, folyamatosan olyanokat olvasok, amik engem sértenek. Ezért két barátnőmmel létrehoztunk egy kampányt. Egy hónapon keresztül – ez esetben novemberben – kirakunk minden kedden egy bejegyzést az elnyomással kapcsolatban.
Tulajdonképpen elnyomják a 8-13 éveseket. Mindig lehetnek jobbak és rosszabbak, mindenkinek lehetnek elképzeléseik. Nagyjából 3 éve írtam egy elég béna történetet. Az alapja sablon volt a karakterek kidolgozatlanok és szörnyen rossz volt a fogalmazás. Azonban kaptam egy kommentet, miszerint hagyjam abba és inkább foglalkozzak mással. Még aznap töröltem a blogot és visszavonultam 3 hónapra. Ez idő alatt megfogalmazódott bennem egy kérdés: Miért hagyjam abba, ha boldoggá tesz? Ha építő jellegű kritikát kaptam volna, talán tettem volna az illető szavára, de az, hogy fejezzek be valamit, csak mert neki nem tetszik az nem indok számomra. Ha akkor nem lettem volna elég erős, most nem lennék itt. Nem tanultam volna meg kódolni és fejlécet szerkeszteni, nem lennék az, aki jelenleg vagyok. Mert nekem a blogolás örömet okoz. Ha nem olvasnék blogokat, nem fogalmaznék úgy, ahogy, nem gondolnék másképp a világra. Ezáltal megtanultam értékelni a kis dolgokat, adni, illetve kapni.
Eddig több száz blogom volt, de azokból 2 megmaradt. Úgy érzem, felnőttem ahhoz, hogy fenntartsak két – jelenleg inkább csak egy – működő blogot. Vannak feliratkozóim, akik értékelik a munkám. Ha kirakom a tudásom egy darabját, nekem elég, ha valaki azt írja, hogy „Köszönöm” vagy „Vittem” és máris hasznosnak érzem magam.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy minden kezdő és profi blogger, vagy író értékes és senkit sem kell lebecsülni a kora alapján. Mindig vannak kivételek!
Sziasztok!
A nevem Bogi, 13 éves vagyok és blogger. Lassan egy éve blogolok rendszeresen, de már előtte is írogattam, főleg meséket, buta kis történeteket. Tavaly január-február környékén kezdtem el rendszeresen írni és publikálni könyvajánlókat, de ezek nagyon kezdetlegesek és bénák voltak. Ekkortájt ismertem meg Pankát, az első bloggert, akivel valamilyen kapcsolatom volt. Megalapítottuk az Analfabéta bloggerek Facebook-csoportot, aminek ma már közel 50 tagja van. Készítettünk egy kritikás oldalt is, ami sajnos befuccsolt egy rosszul megfogalmazott negatív vélemény miatt. Akkor nagyon magam alatt voltam, konkrétan mindenki szidta a fejemet, hogy minek élek, és természetesen megkaptam a „13 évesen még babázz” típusú piszkálást is. A blogot végül bezártuk, ma már senki sem emlékszik rá… Mikor sikerült felállnom a kudarc után, elhatároztam, hogy kibővítem a könyves blogomat. Először ketten lettünk, aztán már heten. Ez lett az Eve’s Seven. Imádtam írni, rendezni a többieket, tervezni, de egy idő után elfogyott a lelkesedés. A kemény munkaterv miatt folyton kihullottak a tagok, újakat keresni pedig nem volt nagyon idő. Betanítani őket, elmagyarázni mindent, összebarátkozni velük… Aztán elértük a 30 feliratkozót. Rendeztünk egy novellaversenyt, de alig jelentkeztek. Nagyon elszomorított. Augusztus környékén magára hagytam azt a blogot. Azóta senki sem írt rajta. Még júniusban elkezdtem írni életem első komoly történetét, egy American Horror Story fanfictiont. Sajnos a blog nem élt tovább 2 hétnél, mert bezártam. Nem éreztem elég jónak a fejezeteket, és úgy döntöttem, újraírom őket, meg úgy az egész történetet is, és addig nem publikálom, amíg be nem fejezem az egészet. Még most is írom, de még csak a prológus és az első 4 fejezet van meg. Még nem adtam fel, és nem is fogom. Ahhoz túlságosan szeretem a karaktereimet. Jelenleg van egy személyes oldalam, a training wheels for me. Eleinte azért hoztam létre, hogy segítsen túlélni az utolsó általános iskolás évemet, de most már inkább amolyan biztonságot nyújtó menedék romjára hasonlít. Már nem rólam szól, hanem másoknak. De ez így jó. A blogolás által jobban megismertem magam, lett egy személyiségem. Itt ki tudom élni az igazi énem, senki sem szól be emiatt. De más miatt igen. Azért vagyok most itt, mert elegem van abból, hogy folyton a mi korosztályunkra panaszkodnak. Eddig tűrtem, tűrtem, tűrtem és tűrtem, lenyeltem minden megjegyzést, de most már elég. Elegem van abból, hogy minden egyes kiakadós posztban a mi korosztályunkkal példálóznak, hogy miattunk olyan ez a társadalom, amilyen. Elegem van abból, hogy ha van egy – mondjuk ki – szar történet, blog vagy cikk, akkor egyből az a következtetés, hogy „biztos 13 évesek írták”. Elegem van abból, hogy ha feltűnik egy névtelen troll – gondolok itt az askes zaklatóra, Blogger Málnára és a hasonló esetekre –, egyből ránk fogják, mondván „csak egy 13 éves csinál ilyet”. Elegem van abból, hogy folyton általánosítanak, és senki sem teszi oda, hogy „tisztelet a kivételnek”, vagy hasonló. És ez rohadtul zavar engem és még sok más 13 éves vagy fiatalabb bloggert. Így hát elhatároztuk Kannával és Katherine-nel, hogy teszünk ellene. Ez lenne ez a kampányhónap, a november, amikor minden hét keddjén kirakunk egy kampányt a kor alapján ítélő bloggerek témában. Ez összesen négy bejegyzés, mindegyik más problémára tapint rá.
Sziasztok bloggerinák!
Én, és két barátnőm, név szerint Bogi és Katherine indítottuk ezt a kampányt, a kezdő és fiatal bloggerek elnyomása ellen. hogy Mindenekelőtt le szeretném szögezni, nem akarok senkit sem megsérteni ezzel a pár mondattal, amit le fogok írni. Minden leírt szó saját tapasztalat, nem kell senkinek magára vennie, mindig vannak kivételek, akik miatt élvezet ebben a közösségben lenni. Már nem egyszer borultam ki a koromat körülvevő tévhitek miatt, azt hiszem sokatok értesül is ezekről itt-ott. Legtöbbször azzal a mondattal találkoztam, hogy a mi korosztályunk is írhat, de nem kell ezt ennyi idősen és tapasztalatlanul publikálni, megosztani. Elszeretném mesélni azt, hogy nekem ez hogyan hatott az éltemre. Kilenc éves és harmadikos voltam amikor elkezdem rendszeresen írni. Amikor megnyitottam az első blogomat olyan förtelmesen fogalmaztam, hogy még egy hat éves is szebben írt volna nálam. Nem is nagyon jöttek visszajelzések, ami miatt nem sokkal később abba is hagytam azt a történetet. Szerencsésnek mondhatom magam, mert már a második blogomra ömlöttek az olvasók. Mit ne mondjak, nagyon jól esett, de, mint tudjuk a rosszat távolról megérzik és az akkoriban trollnak gondolt idősebb korosztályból ketten akkor is megtaláltak. Rám is szálltak rendesen, sokat veszekedtem velük, annak ellenére, hogy akkor is elbírtam viselni a kritikát, csak a stílussal voltak gondjaim, ezek a lányok pedig nyersek voltak. Mielőtt elkezdtem blogolni, másodikban és elsőben volt egy lány aki rendszeresen bántott. Húzta a hajam, piszkált, csúfolt, ismeri ezt már mindenki. Ugyan nem nőttem valami békés környéken ( Budapest, VIII. kerület ), azonban a természetem olyan volt, mint egy ártatlan kisbáránynak. Nem is nagyon tudtam kezelni a helyzetet, folyton panaszkodtam az anyukámnak, amíg harmadikban el nem mentünk egy másik iskolába. Szerencsére ott jobb volt a helyzet, bár mind tudjuk, hogy valaki, aki nem tud kiállni magáért nagyon jó célpont a bántalmazásra. Mivel az interneten is ilyen helyzetbe keveredtem megtanultam érvelni és kiállni az igazam mellett. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a jellemem maradt volna ugyanolyan, de a helyesírásom is romokban lenne a bal fülem miatt - nem mintha most annyira jó lenne. Nem a sok pozitívum, vagy a biztatás miatt csinálom most azt amit csinálok, hanem, mert négy évvel ezelőtt erőt vettem magamon, amikor mindenki ellenem volt. Ha csak a füzetembe firkálgattam volna, akkor garantált, hogy nem jutottam volna egyről a kettőre. A blogger társadalom egy akkora mérföldkő volt a egyéniségemben, mint még talán semmi. Mielőtt elkezdtem volt az első blogomat, egy visszahúzódó, ingerelhető gyerek voltam. Nem tudtam kiállni magamért, ha valaki megbántott mindig sírtam. Sajnálom, hogy nem kezdtem hamarabb, még úgy is, hogy a fülem miatt a mai napig keverem a zöngésség szerinti mássalhangzókat, nem hogy négy, öt éve. Büszke vagyok magamra, amiért képes vagyok most itt leírni ezeket. Szeretném, ha hagynánk minden kezdőt kibontakozni. Nem akarok azzal jönni, hogy mindenki volt új hús, mert ez így nem állja meg a helyét. Nyugodtan mondjuk meg azt, ha valami rossz egy blogban, csak próbáljunk finomabbak lenni. A sztereotípiákat pedig rakjuk félre, nem csak a kisebbeknél, hanem mindenhol az életben. Higgyétek el, attól, hogy valakinek nagy a szája az interneten, ugyanúgy sírhat át éjszakákat a rosszalló megjegyzések miatt. Mindemellett szeretnék minden embernek köszönetet mondani akik támogatnak, sokat jelentenek nekem a szavaik, akármennyire is felszínesen hangzik is ez az interneten keresztül. Örülök, hogy vagytok nekem. Ismétlem: nem szándékoztam senkit megbántani, a saját élményeimből írtam le mindent.
Ha támogatod a kampányt:
- Tedd ki ezt a plecsnit a blogodra, úgy, hogy a blogomra vezessen
- Írj kommentet, ha kitetted
- Ha van rá lehetőséged segíts a fiatalabbaknak
Támogatók:
Stella Shepherd
Tori Riki
Luanna O'Brien
Lexa Smith
Viven Ball
Miranda K. White
Henriette Black
![Sirató Ének [SZÜNETEL]](http://2.bp.blogspot.com/-4zXf3gDppgU/WGPsKBWcoII/AAAAAAAACHo/1Szslf_uENMnACMdH7CkdRaCpYesYf5VgCK4B/s1600/Lev%25C3%25A1gott.png)
